A nap már holnapba fordult, de még így a távlatból visszatekintve sem tudnám pozitívan értékelni a mai/tegnapi tevékenységem, azaz a nagy semmit. Igen, kérem, mert tényleg nem csináltam semmit, és ez fáj. Az egyetlen, ami történt az is bár ne történt volna. Némi nehézségek árán sikerült rávennem magam, hogy elinduljak otthonról, hogy telefonáljak anyának, s mikor megérkeztem a szervezethez az ajtó zárva volt, de szerencsére pont akkor jött ki valaki, így be tudtam surranni. Barbara viszont sehol sem volt, egy kollegáját kérdeztem hát meg, telefonálhatok-é, ahogy szoktam. Bevallom most ez sem sikerült olyan fényesen, olyan volt, mintha nem tudnánk miről beszélni, meg úgy amúgy nem éreztem túl jól magam. Az előző napom katasztrófa volt emésztésügyileg, és ma sem voltam annyira jól. Maradt még egy órám a bank nyitásáig (itt 12:30-14:00-ig ebéd szünet van, valószínűleg azért olyan boldog mindenki és segítőkész), hazamenni nem akartam, hogy aztán újra visszamehessek, maradtam hát és nézelődtem. Az egy óra hamar el is szállt, csak az utolsó állomás maradt volna ki, amikor is összefutottam Evával a Das Kinonál, és azon nyomban, lehelletnyi időt sem hagyva vetette oda, hogy hiszen te beteg vagy...ettől kicsit bepipultam, de gondoltam higgadt maradok, és elmagyaráztam neki, hogy igazából csak nem tudok aludni, meg enni, de egyébként minden a legnagyobb rendben, amire kicsit hangnemet váltott és ajánlotta, hogy igyak kólát, megy egyek kekszet. Hát igen. Ez a gyógymód úgy látszik nem ismer országhatárokat. Könnyes búcsút vettünk, aztán végre megérkeztem a bankba, ahol kedvenc infó Fraum volt újfent, aki mindig nagyon nagy műgonddal húzza meg száján a barnás árnyalatú rúzst, ügyelve persze szája amúgy nem túl esztétikus vonalára, de mielőtt túlzottan kitörne belőlem szarkasztikus énem, meg kell jegyeznem, hogy áldott egy teremtés. Ma is véghetetlen türelemmel és érdeklődő tekintettel várta, amíg hangot adok igényemnek. No meg azt is megbeszéltük, hogy a nevem nem Kotona, hanem Katona. Megkaptam új kártyámat, feltöltöttem a rajta lévő chipet, úgyhogy holnap a magam ura lehetek a mosásnál és nem kell senkinek feltennem a szégyenteljes kérdést: használhatnám a kártyád? Itt egy Euró! Ezután hazajöttem és végeláthatatlan semmittevésbe kezdtem. Közben egyszercsak nagyon egyedül kezdtem érezni magam, mert úgy éreztem mindenki nyüzsög körülöttem, de én nem tartozom közéjük. Ma egy páran elmentek koncertre, és engem annyira nem kérdeztek, pedig én már számtalanszor meghívtam őket a Jazzitbe, és kimondottan jól érezték magukat, láthatóan, úgy tűnik akkor jó voltam. Nem akarok nagyon negatívkodni, de a hetem egészen rossz hangulatban telt, aminek most nagyjából saját magam vagyok az oka, de a körülöttem lévők sem segítenek túl sokat, és sajnos annyira nem is élvezem most a társaságukat. Beatrixal nem nagyon találkoztam mostanában, most hívott fel, hogy jönnek vissza Salzburga (ő egy Obendorf nevű falun dolgozik; Dorf = falu), és van-e kedvem este menni valahová? Azt mondtam neki, hogy nem, de elkezdtem gondolkodni. Stefanie Rómában van, és a többiek közül most egyedül az új csaj Georgia az, akivel szívesen dumálok, a többiekkel nem annyira, sajnálom, de ez van.
Így hát maradtam a szobámban, és hagytam, hogy az internet magába szippantson, miközben teámat korgyolgattam (mostanában cukor nélkül, tejjel iszom, kimondottan ízletes így). Szomorú, nem? Felállok hát, és eltolom magamtól a laptopot!
No comments:
Post a Comment